A hiány olyan, mint egy sajgó pont a szívemben. Sokkal jobb érzés, mint amikor dühös voltam rá, vagy ami még rosszabb, amikor nem engedtem, hogy bármit is érezzek iránta. A hiánya azt jelzi, hogy szeretem.

Az ember nem akkor hal meg amikor lecsukja a szemét, hanem akkor, mikor elveszíti az élete értelmét... :(

Nem elég mondani (ha mondja egyáltalán.....), hogy "szeretlek!", "fontos vagy nekem!", "szükségem van rád!". Éreztetni is kell a másikkal = tenni kell azért, hogy a másik külön mondás nélkül is érezze a fentieket. És ez az, ami strapás: oda kell figyelni a másikra, törődni vele. Éveken keresztül... Akinek ez nem megy, annak a párja előbb utóbb elégedetlen lesz: hiányolni fog valamit. Amit ha nem kap meg, akkor megeshet, hogy másnál keresi. Hölgyeim: ez nem csak nektek-nekünk szól, hanem a pasiknak is. Sőt. Inkább nekik. Mert ők azok, akik többször jönnek elő azzal, hogy "nem szeretnek lelkizni!". Mintha az valami undorító, férfiatlan dolog lenne... Aztán ha lelép a barátnő-feleség, akkor csak néznek: miért??

Adni (nyújtani a kezünket a másik felé) és elfogadni (amikor kinyújtott kezünket észreveszi és megfogja a másik). Igen. És mondjátok: meddig? Hol van az az időbeli, mennyiségbeli határ, ameddig még nem csak elfogadható, hanem szinte elvárható az, hogy tegyen valamit az adott fél a kapcsolatért? Hisz egy kapcsolat csak akkor marad életben, ha tesznek érte, napról napra. Meddig mondhatjuk azt, hogy kell, érdemes remélni a viszonzást? És hol van az a határ, ahol már be kell látni :"bármit teszek is, a másik nem veszi észre, pláne nem viszonozza, elég volt, véget vetek ennek!". Igen, valamikor elkezdődik a távolodás, aztán ezt valamelyik fél észreveszi, meg akarja állítani-visszafordítani a folyamatot, ezért ismét tenni kezd a kapcsolatért: kinyújtja a kezét. No és ha a másik nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni? Ha nem kapja meg a "kéznyújtó" a viszonzást? Hisz egy kapcsolatért 2 embernek kell ... Tovább »

Sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon miért van az, hogy az emberek kényelmesek és egyértelműnek veszik azt,
ha valaki szereti őket.Miért nem mutatják ki megfelelően az érzéseiket és miért várják meg azt, amikor elveszítik a másikat a saját hülyeségük miatt?
Miért bánnak a másikkal úgy sokszor, mintha egy darab rongy lenne? Miért okoznak fájdalmat és csalódást annak, akit elvileg szeretnek? Miért akkor bánják meg ezeket a dolgokat, amikor már a másikat elveszítették és elment?
Miért hiszik azt, hogy örökké elviseli majd a másik a megaláztatásokat? Miért a másikon töltik le a feszültséget, ahelyett, hogy belőle merítene erőt?
Annyi a miért?, hogy a válasz már magától értendő...Aki így viselkedik, az nem szeret igazán... :(

Rájövök apránként , hogy nem bírom tovább . Nem tudok már hinni s remélni , remélni egy életen át. Nem tudom hazudni : jól vagyok. Mosolyogni mindenkire . Mikor belül meghalok...

...Semmi baj de ne feledd,
mit eldobsz a szeretet.
Majd megbocsájtok de nem felejtek!
S eljön az idő mikor már nem leszek.

Mindennap egy új hazugság, de mind közül az a legrosszabb, amit magunknak mondogatunk lefekvés előtt, amit belesuttogunk a sötétbe, próbálván meggyőzni magunkat, hogy minden renden van, vagy hogy ő boldog, hogy megváltozhatunk, vagy hogy ő változtat a döntésén. Azzal hitegetjük magunkat, hogy képesek vagyunk együtt élni a bűneinkkel, vagy hogy képesek vagyunk ő nélküle élni. Igen, minden este elalvás előtt hazudunk saját magunknak kétségbeesetten és elszántan reménykedve abban, hogy mire jő a reggel minden valóra válik.

Valamiért mindig képesek vagyunk elhinni, hogy ez más lesz. Megint, újra meg újra... Hogy ő most jó lesz, nem fog mindent összekuszálni, megbántani, összetörni. (...) Aztán megint csalódunk, és már nem is értjük, hogy miért hiszünk újra. Hogy honnan az istenből van erőnk ahhoz, hogy újra fel tudjunk állni, leporoljuk magunkat, felhúzzuk a cipellőnket, és tovább tipegjünk.

Csak egyszer próbáld meg magad az én helyembe képzelni. Csak egyszer vonatkoztass el magadtól s próbálj az én szemeimmel látni, s a lelkemmel érezni. Nyugodt óráidban a Rád boruló csend függönyén éld át újra a megtörtént eseményeket. A gondolat- folyosódon idézd fel a múltbéli képkockákat, s ne szépíts semmit. Úgy ahogyan megtörtént. Akkor..majd akkor talán megérted, hogy hogy bántál velem. Adtam..önzetlenül..Figyeltem Rád..kerestelek, törődtem Veled. Te ugyanezt tetted? Nem! Az első adandó alkalommal közölted csak unalmas óráid pótléka vagyok.
Tudod, mindenki azt kapja, amit adott, amit megérdemel. Adok- kapok az élet mozgatórugója. Te nem adtál, csak elvettél! Elegem lett.
Csak egyszer..csak egyszer képzeld magad a helyembe...akkor talán érezni fogod azt a lassan, alattomosan felkúszó érzést, amely fojtogat.
Talán akkor majd megérted, hogy mit is tettél velem....
Csak egyszer.. ... Tovább »